Viszlát, és kösz a halakat
Ha az ellenzék ezek után beül a parlamentbe, ugyanolyan gerinctelen férgek, mint a kormánypárt
Nem tudok aludni. Azt álmodtam, hogy míg alszom, addig kiderül, hogy a Fidesz csak 99 mandátumot tudott megszerezni április 8-án, és a levélszavazatok és határon túli szavazatok is csak rontanak ezen. Azt álmodtam, hogy Szél Bernadett helyi győzelme mellett előkerül még egy LMP-s zöld a narancssárga térképen, és azok a szép reményű esélylatolgatások is mégiscsak valóra válnak, amiket az utolsó hetekben például itt az indexen is számolgathattunk.
Azt álmodtam, hogy végre lesz jogállam, hogy végre nem tudnak csak úgy hozzáférni a kétharmados törvényekhez, és hogy végre eltűnnek a kiskirályok a megyékből, a vidékről. Mészáros Lőrincről nem álmodtam, mert addigra felébredtem.
Kiszáradt szájjal először nem a víz, hanem a telefon után tapogatóztam. Az járt a fejemben, hogy ha az álmommal összhangban lévő adatokra csak egy szemvillanásig rápillantok, akkor nyugodtan alhatok tovább.
De ehelyett az villant az arcomba, hogy újra megvan a kétharmada a Fidesznek.
Rögtön az ugrott be, hogy milyen jó volt azt hallgatni az utolsó napokban Vona Gábortól, hogy „a választók okosak”, hogy milyen jó volt elhinni ezt, és látni a politikus meggyőződését ebben.
Aztán meg az ugrott be, hogy Karácsony Gergely megjelenésével tényleg elhitte az ember még nem MSZP-sként és nem baloldaliként is, hogy igen, a baloldal új lendületet tudott venni.
A DK-s Gyurcsányról már évek óta az volt a véleményem, hogy egy szőnyeg alól kipislogva kellene szemlélnie a világot, csendesen kussolva, és az a magas ló, ahonnan beszélt az elmúlt hetekben, az sem tette még szimpatikusabbá, de esküszöm, megfordult a fejemben, hogy ha ez kell az embereknek, hát hadd legyen.
Szél Detti profizmusa mindig is lenyűgözött, és még az utolsó napokban sem gyanakodtam, hogy mekkora dilettantizmus van a pártja mögött. Jó, oké, gyanakodtam, mert ha nem tettem volna, most nem tudnám ezt így leírni hétfőn hajnalban, 5 órakor, hogy a pártja hobbipolitikusok gyülekezete.
A Momentumosokról gyakorlatilag semmit nem tudok, csak hogy fiatalok (nagy ész kell hozzá, mi?), lelkesek, nagyon jót tesznek a közéletnek, és amikor éjjel még mindig ott álltak a fiatalok, akik a szavazásra vártak, azt éreztem, hogy minden rendben lesz.
Még ki kell térnem a Viszlát Kétharmad mozgalom maximálisan szimpatikus arcaira és mondanivalóikra. Most, hogy itt ülök, és még mindig alig akarom elhinni, hogy megint megvan a Fidesz kétharmada, ki kell jelentenem, hogy megbuktak. Ők is.
Én is.
Én is megbuktam azért, mert egy hiszékeny, naiv idióta vagyok, hogy elhittem, lehet változás. De hát miért ne hittem volna?
Ősszel még azt gondoltam, hogy be kell rendezkednünk egy újabb kétharmadra, aztán el kell hagyni az országot és kész. De aztán egyre erőteljesebbé vált az ellenzék hangja, és az, hogy rengeteg mindenben összecsengett a mondanivalójuk, vitáknál sem tudtak igazából vitatkozni egymással, mert annyira egyetértett a Jobbik például az LMP-vel, és elcsitult bennem – és még sokakban, azt gondolom – a frász, és beleringatóztam abba a hitbe, hogy a fiatalok majd leváltják a posztkádári rendszert. A taktikai szavazások, okos szavazások, sőt, okos választók képe is elkábított, és elfeledtette velem, amit Puzsér Róbert szajkózott az elmúlt hónapokban: minden körzetben csak egy jelöltnek szabad kiállnia a Fideszes ellen, mert különben megint kétharmada lesz a Fidesznek. Igazad volt Robi!
Önvédelemből egyébként már elkezdtem a fejemben azt futtatni, hogy „honnan az istenből akasztottak le ennyi hülyét már megint, akik a Fideszre szavaztak”, de szerencsére itt meg is álltam.
Kurvára kényelmes másokat hibáztatni a saját bűnünkért is, úgyhogy itt fel is hagyok ezzel.
Ugyanakkor valamit tenni kell. Tenni kell valamit, hogy a médiafölénye a Fidesznek a közszolgálati médiumok révén megszűnjön. Tenni kell valamit azért, hogy az adófizetők pénzéből ne gazdagodhassanak tovább a családtagok, rokonok és stórmanok. Tenni kell valamit... Áhh, belefáradtam. Kell tenni egyáltalán valamit? Nem mi ülünk fordítva a lovon?
Szerintem az ellenzék részéről, egyetlen teendő van, ha valóban komolyan gondolják azt, hogy a Fidesz felé lejt a pálya a választási rendszer torzultsága és eleve esélyegyenlőtlensége révén, hogy egyszerűen nem mennek be a parlamentbe.
Nem fogadják el a mandátumokat, és nem esküdnek fel.
A listáról sem lép előre senki képviselővé, és csak és kizárólag az a 133-134 Fideszes lesz a parlamentben.
Ha még négy évig – sőt, most már bebizonyosodott, hogy akár örökre – asszisztálnak ehhez a rémálomhoz, ami ebben az országban van, és ami ellen ők elméletileg küzdenek, akkor még nagyobb férgek, mint amilyennek a Fideszeseket szoktuk gondolni.
Úgyhogy nem Viszlát Kétharmad, nem Viszlát Fidesz, hanem VISZLÁT ELLENZÉK az egyetlen megoldás. Ennek a gesztusnak, ennek a szimbolikus távolmaradásnak, és ennek kommunikálásának lehet csak meg az a falakat áttörő üzenet-ereje, amivel ki lehet billenteni ebből a groteszk mókuskerékből az országot. Úgy, hogy a mókusok nem szállnak be a kerék hajtásába.
Az, ha ők nem vállalják ezen a torzult pályán a játékot, és tüntetőleg távol maradnak mindannyian – Gyurcsány nem fog, az teliszájjal vigyorogva, büszkén be fog ülni, az fix, úgy kellene onnan tankkal elvontatni – az lehet csak egy olyan sokkoló üzenet a szavazóiknak, nekünk, naiv lúzereknek, akik hittek abban, hogy ez a választás fordítani tud, de legalább enyhíteni a kétharmados kínzáson, hogy „még mindig veletek vagyunk és értetek vagyunk”.
Ha nem mondotok le előre a mandátumotokról, ha beültök a parlamentbe, akkor ugyanolyan gerinctelen gecik vagytok, mint amilyennek a Fideszes tolvajokat állítottátok be eddig.
Mondjatok le a picsába, legyetek végre egyszer igazi hősök, így legalább majd tükörbe is tudtok nézni.
Kép forrása: index.hu